Ma reggel szembesültem azzal, hogy a férjem szülei el szeretnének vinni vidékre az egyik nagymamához. A történet csak azért fura, mert én azt hittem, hogy a párom nagyszülei már nem élnek. Bár ezt így soha nem mondta ki, de mivel nem hallottam róluk, valahogy ezt feltételeztem. A kommunikációval van némi nehézség köztünk a szülőkkel, ők nem beszélnek angolul, én pedig koreaiul. Nem mertem nagyon firtatni a dolgot, mert mégis egy kissé kényes téma ez. A férjemet nem tudtam megkérdezni, mivel otthon még bőven éjszaka volt. Kitaláltam hát, hogy veszek egy csokor virágot neki gondolván, hogy azzal egyik esetben sem lehet mellé lőni.
A koreaiak pontosságával indultunk útnak, a reggelinél még 9.30 volt a terv, ebből lett 11 óra. Körülbelül két órát autóztunk egy megszakítással, amit az úgynevezett hyugeso-ba tettünk, ami az autópálya melletti pihenőt jelenti. Több száz autó parkolt itt, én megkockáztatom, hogy sokan csak azért indulnak útnak, hogy oda bemehessenek. Minden ilyen pihenő tele van finom és olcsó éttermekkel, találni kávézót, fánkost, street food-ot és mindenféle árusokat, játékgépeket. Nem beszélve a hatalmas mosdóról, ami tiszta és jó illatú. Sőt egy kis park is ki van alakítva padokkal.
Ikonikus játék Ázsiában!
A kisvároshoz közeledve egyre kevesebb autó volt az utakon, az utcákon csak idősebb embereket láttam járkálni. Arra jutottam, hogy ennek két oka lehet. Az egyik, hogy minden fiatal dolgozik, a másik pedig, hogy a fiatalabb generáció inkább a nagyvárosokba költözött, mint ahogy nálunk is szokott ez lenni otthon.
Eddig nem nagyon tapasztaltam, hogy bárhol megbámulnának, mert külföldi vagyok. A férjem szülei nem a fővárosban laknak, de Tedzson Dél-Korea ötödik legnagyobb városa cirka 1,5 millió lakossal. Na most megérkeztünk a 14.000-es Üiszang-ba (ez még mindig elég soknak tűnik...) és mintha megállt volna az élet. Ahogy kiszálltam az autóból mindenki engem bámult körülöttünk. Egy ideig még nem derült fény a nagyit övező hatalmas kérdésre, mert az anyósom testvéreivel ebédeltünk először. Mondjuk az már kezdett gyanús lenni, hogy a nagymama nem jött.
A testvérek nagyon kedvesek voltak velem, ők apróbb dolgokat termesztenek és árusítanak, plusz van egy közösen vezetett kávézójuk is. Minden hozzám intézett mondatukban benne volt, hogy "jeppajó" vagy a változatosság kedvéért, hogy "jeppudá" (szép vagy). Samgyeopsal-t ebédeltünk, az egyik imo (így kell szólítani az anyuka lánytestvéreit) készített nekem egy batyut salátalevélbe mindenféle finomsággal, ez nagyon kedves gesztusnak számít itt Koreában. Az étterem dolgozói is kijöttek az asztalokhoz, mert ÉPP a szünetüket töltötték miközben ettünk. Megdicsértek, hogy milyen szépen eszem pálcikával (ilyenkor mindig felötlik bennem, hogy azért 7 év után fura lenne, ha nem tudnék pálcikával enni! -> a szülők mondták nekik, hogy koreai a férjem) és feszült figyelemmel nézték végig, ahogy mindent végigkóstolok. Amelyik köret hamar elfogyott azt úgy teletöltötték, hogy végül nem tudtuk mind megenni. Nagyon jól esett ez a vendégszeretet és az is, hogy milyen egyszerű volt őket lenyűgözni! Például azzal, hogy tudtam, két kézzel kell önteni a vizet mindenkinek! :D Már indultunk volna, amikor ott tartottak bennünket, mert adni akartak egy pár szelet dinnyét ajándékba. Aztán még barackot is. Meg üdítőt. Jót kuncogtam magamban! :)
Kék kötényt is kaptunk, hogy a ruhánkat védje.
Ebéd után ismét autóba szálltunk és egy olyan résznél álltunk meg, ahol nem a tipikus 20-25 emeletes lakóházak voltak, hanem az úgynevezett "villák", ez nálunk Magyarországon a családi háznak felel meg. A házikónak volt kertje, koreai datolya fával, virágokkal és egy csomó tradicionális cserépedénnyel, amiben a kimcsit és a hasonló fermentált ételeket szokták érlelni.
És akkor meghallottam, hogy az anyósom azt kiabálja: "halmoni" (nagymama)!! Egy pici idős mosolygós néni várt minket az ajtóban, ahogy később kiderült a nagyi már 86 éves (nemzetközi években). Csillogó szemekkel nézett engem és azt mondta: "jeppajó" (szép), aztán egy kicsit elbizonytalanodott és jött a kérdés: "nuguszejó?", vagyis hogy ki ez??? :D A férjem szülei elmagyarázták neki, aztán együtt leültünk "beszélgetni". A hozzám intézett szavait értettem csak, ami kimerült abban, hogy a kék szemeim mennyire tetszenek neki és, hogy reméli még jövök látogatóba. Meg akkor már jó lenne, ha lenne babánk, mert szeretné látni a dédunokáját! Nem volt semmi a néni! :) Amin a legjobban ledöbbentem, hogy miközben mi leültünk a földre, ő guggolva maradt, tudjátok, amit sok filmben is látni, hogy az ázsiaiak mennyire bírják a guggoló pozíciót. Legalább 30 percet így volt egyfolytában én meg arra gondoltam, hogy 86 éves koromban nem hinném, hogy lesz erőm ehhez.
Nagyon örülök, hogy végül megismerhettem ezt a kedves koreai nagyit is. Később a férjemtől kérdeztem, hogy eddig miért nem mutattak még be minket egymásnak, de azt magyarázta, hogy ez kulturális dolog, barátnőket nem szokás elvinni találkozni, csak ha már komolyan házasságot fontolgat az ember. A közös ebédre pedig azért nem jött el, mert már csak a házban és a kertben érzi komfortosan magát.
Hazafelé ismét megálltunk egy hyugeso-nál, ez sokkal látványosabb volt, mint az előző. A hegyekre ráültek a felhők és az egész egyszerűen gyönyörű volt, a friss levegőről nem is beszélve.
Pont nem jutna eszembe, hogy ilyen trick-eye műveket berakjak egy autópálya pihenőhöz...:D
Tegnap kiválasztottam az esküvői ruhámat. Azt látom, hogy a férjem szülei nagyon izgatottak már az újabb nagy nap miatt! :D Egy kis előzetes a ruháról:
Itt is megtaláltok:
Facebook: facebook.com/wanderingkorea
Instagram: jangcsilla
E-mail: jangcsilla@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése